JÓSZÓVAL AZ ÉLET VÉGE FELÉ
“Közelebb egymáshoz. A közösség, az egymás irányába történő elmozdulás, az összekapaszkodás lehetőséget ad arra, hogy újragondolva viszonyainkat együtt, erőinket megsokszorozva lehessünk képesek megtartani egymást és magunkat.” – Kováts Adél egyik gondolata a Radnóti Színház kampányához.
TÓTH ILDIKÓ
Édesapám nagyon beteg lett, demenciával küzdött. Egyszer felült egy vonatra, majd valahol leszállt és eltűnt. Egy hónapig kerestük, egy kórházban találtunk rá nagyon rossz körülmények között, ágyhoz kötözve. Riasztó volt látni, hogy az egészségügy óriási bajban van, az évtizedes erózió már nagyon keményen mutatja az arcát, ráadásul nincs megfelelő mennyiségű, erejű és minőségű humántőke.
![]() |
![]() |
Amilyen körülmények között megtaláltuk apát, úgy éreztem, hogy „elkél a segítség”. Jelentkeztem egy hirdetésre és önkéntes lettem – 3 évig egy geriátriai rehabilitációs osztályon. Kifejezetten az idősgondozást akartam választani, mert öregedő társadalmunkban rengetegen vannak, akik időskorukra valamilyen oknál fogva egyedül maradnak.
Olvastam akkoriban egy tanulmányt, hogy a plusz humántőke és odafigyelés – ami az ápoláson felül áramlik – milyen jótékony hatással van a gyógyulásra.. Azaz ha jut idő és energia a beszélgetésre, arra, hogy meghallgassuk a betegeket, akkor érezhetően pozitív a gyógyulás folyamata, minősége és sebessége.
![]() |
![]() |
Ezen a rehabilitációs osztályon az átlag életkor 70 feletti volt. Segítettük a gyógytornászok munkáját, de kiderült, hogy a betegeknek a beszélgetésre van a legnagyobb szükségük. Nekem semmi más dolgom nem volt, minthogy hallgassak, figyeljek, jókat kérdezzek és néha egy-egy megerősítő, támogató mondatot mondjak. Persze nem vagyok szakember, inkább az ösztöneimre és a tapasztalataimra hagyatkoztam. Ez a színészi munkámhoz is kapcsolódott kicsit: személyiségeket kibontani, megfejteni, hogy ki mit miért csinál és megérteni ezeket.
Igazán jó érzés volt hallani, amikor azzal fogadtak, hogy „jaj, Ildikém, úgy vártam már a hétfőt.” Hogy mennyit segített a mi munkánk a gyógyulásukhoz, azt elsősorban a gyógytornászoktól tudtam meg, akiknek volt összehasonítási alapjuk. Az osztály nagyon nyitott volt, minden napra és napszakra jutott egy önkéntes. Nemrég visszamentem abba a kórházba, és kiderült, hogy azóta megszüntették az önkéntességet.
![]() |
![]() |
Számomra megrendítő az időskori magány, és belül mélyen feldúl, hogy a modernkori társadalom marginalizálja az öregeket, van egy érték-devalválódás. Sokan meg is fogalmazták, hogy ha elmúlsz 60-65 éves, akkor már nem vagy értékes. Európa öregszik, ami egy új dimenzióba helyezi az időseket, az öregségről való felfogásunkat. Meg kell találni a kommunikációs csatornákat visszafele – ezért az idősebbeknek is kell tenni, hogy visszaszerezzenek valamit ebből a nimbuszból, megtalálva a szálakat a fiatalabbak felé. Ez lassan olyan problémává válik, ami változást követel.
A legtöbb beteg/ápolt tisztában volt azzal, hogy terhet jelent a családnak, sőt sokan kétségbe is voltak esve, hogy gondoskodni kell róluk, be kell járni hozzájuk a kórházba. Igaz, a többségnek nem volt családja. Az élet rengeteg területén lehet önkéntes munkát végezni, nem kell nagy horderejű dolgokra gondolni. Néhány jó szó, odafigyelés, bevásárlás a szomszédnak, vagy ha Erzsi néni megállít két mondat erejéig, majd 20 percig hallgatod. A mi társadalmi működésünkben nincs benne, hogy önkénteskedni jó dolog, hogy jó energiákat kapsz vissza, és nincs benne az agyakban az, hogy ellenszolgáltatás nélkül is lehet valamit cselekedni. Főleg a mai világban, ahol a fiatalok rengeteget beszélnek a pénzről, jóval többet, mint amennyit az én gyerekkoromban.
![]() |
![]() |
Az önkéntesség során változott az életfelfogásom, nagyobb lett a becsülete az élet adományainak. Ha bajban vagyok, rossz passzban vagyok, mindig eszembe jut, hogy van kezem-lábam, el tudom látni magamat, van gyerekem, férjem, van kit szeretnem és van, aki szeret engem. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, amiktől nem fog összedőlni a világ.
Fotók: Csoszó Gabriella