Gyűlöletkeltés – csak nézel vagy látsz is

“Amikor minden olyan sérülékeny, még könnyebben rostálódnak ki környezetünkből és figyelmünkből dolgok, ügyek, emberek, és sokszor épp a legsérülékenyebbek. Úgy érzem, nekünk, akik reflektorfényben állunk, lehetőségünk, és ezért felelősségünk is a valósághoz az éleslátást választani, és közelebb hozni, kinagyítani, felhangosítani ezeket: szeretnénk egy figyelemfelhívó fotókampánnyal is kiállni fontos ügyek mellett.” – Kováts Adél

NAGY MÁRK

A gyűlöletkeltés, demagógia, a manipulált propaganda állandóan jelen van az életünkben, elvonja mindenről a figyelmet, torzítja a véleményt és a tetteket.

A gyűlölködés társadalmi létszükségletté vált, pótszerként helyreállítja az emberek komfortérzetét, mert kényelmesebb az a tudat, hogy nem rajtunk múlik a sorsunk. A gyűlöletbeszéd ezt igyekszik lenyomni a torkunkon, így elfelejtünk azokkal a dolgokkal foglalkozni, amiken mi magunk változtathatnánk. Kapunk egy globális gondolatcsomagot, és nem cselekszünk lokálisan. Ez bénító. A demagógia olyan hólavina, ami mindent összemos vagy épp elmossa mély, emberi mivoltunkat. Ha elveszítjük ennek a jelentőségét, nem is lenne értelme emberi jellemábrázolással foglalkozni. A színházban a társadalmat foglalkoztató kérdéseket boncolgatjuk, nemcsak a politikai síkra gondolok, hanem a személyes kapcsolatokra, hogy mit jelent tartozni valakihez, függeni valakitől, mit jelent kiszolgáltatottnak lenni; hogy milyen a világhoz, országhoz, közösséghez kapcsolódás viszonyrendszere és egymásra hatása.

Ha közelebb engeded magad a hírekhez, elkezdesz részleteket is látni, hogy ezekben a cikkekben egytől egyig emberi sorsok vannak. Ez egyébként a színház feladata is: górcső alá venni egy-egy kérdést, dolgot, viszonyt. Én ebben annyira el tudok mélyülni, hogy néha azt érzem, hogy azt a drámai karaktert, amit játszom, jobban ismerem, mint a személyes ismerőseimet. Amikor iskolában a történelmi tényeket tanítják, annyit mondanak, hogy az I. világháború előtt a magyarokat a szerbek ellen uszították, a II. világháború előtt pedig a németeket és fél Európát a zsidók ellen. Ebben semmi árnyaltság nincs, a valóságot csak nagyon távolról szemléljük. Egy színdarab, egy regény viszont részleteiben is fel tudja tárni vagy megvilágítani az adott időszakot vagy egy problémát.

Brecht Gömbfejűek és csúcsfejűek című didaktikus darabja egy mesevilágban játszódik, azt vizsgálja, hogy miért és ki alakítja ki a gyűlöletet. Társadalmunkban, szűk közösségünkben mi is ezt csináljuk kicsiben és nagyban. Tudni akarjuk ki és miért irányít, szít, uszít. Akkor van baj, ha nem tudjuk, ha nem akarunk utánamenni, hogy ki és miért alakítja ki a gyűlöletet. Mert ekkor személytelenné, sokismeretlenessé válik, és a félelemünk hatalommal ruházza fel.

Társadalmi szinten nem állunk jól a gyűlöletskálán: sarkalatosan fogalmazva néha úgy érzem, hogy az ország egyik fele a migránsokat, a másik fele az oroszokat utálja. Ahelyett, hogy arról beszélnénk, mi a közös bennünk. Nem lehet megtiltani senkinek, hogy gyűlöljön, annyit viszont mindenki megtehet, hogy átgondolja, érdemes-e valakit vagy valamit gyűlölni. Érdemes-e folyton gyűlölni, mást okolni és önmagát felmenteni. Szerintem az ember mindig a jóra és a szeretetre törekszik, ez sokszor nehezebb út, mint inkább a mások hibáztatása. Abban hiszek, ha szeretettel vagy tele, egészségesebben is élsz.


Pár évvel ezelőtt vonattal utaztam Ajkára. Az egyik hobbim a nyelvészet, ráérő időmben, így ekkor is etimológiáról szóló cikket olvastam. Együtt utazott velem két, Közel-Keletről származó férfi, de nem tudtam beazonosítani, hogy milyen nyelven beszélnek. Amikor észrevették, hogy vizslatom őket, zavarba jöttek, ezért odamentem hozzájuk beszélgetni. Kiderült, hogy Szíriából származnak, három éve Magyarországon élnek, fogorvosként dolgoznak és remekül beszélik a nyelvünket. Ők mondták, hogy tisztában vannak vele, milyen kemény, sokszor valótlan dolgok hangzottak el akkoriban a médiában a menekültekkel kapcsolatban, de ők mindig figyelnek arra, hogy ne a plakátokon és a hírműsorokban látottak alapján ítéljék meg az országot, hanem az alapján, amit maguk tapasztalnak. Ők például rendszeresen járnak moziba magyar filmeket nézni, mert csodálatosnak tartják azokat, szerintük igen büszkék lehetünk rájuk. Magát a magyar nyelvet is szeretik, mert annyira furcsa és szenvedélyes.

Egy másik történet: idén nyáron Horvátországban nyaraltam a barátaimmal, az egyik szórakozóhelyen egyedül álldogált egy csinos lány. Odamentünk hozzá beszélgetni, mondta, hogy Ukrajnából származik, de 10 éve Németországban él. Jó érzést akartam szerezni neki, így a csekély (három mondatos) ukrán tudásomat bevetve mondtam egy mondatot, ám ő nem értette. Ekkor bevallotta, hogy valójában Közép-Szibériából való, de nem merte elmondani nekünk, hogy orosz, mert a német sajtóból tudja, hogy a magyarok gyűlölik az oroszokat. Meg kellett nyugtatnom, hogy mi nem vagyunk az ellenségei, sőt, meginvitáltuk Budapestre is, hogy lássa hazánkat közelebbről.


Mind a szír férfiak, mind az orosz lány esete azt bizonyítja, hogy van kiút. Mostanra egyikük sem gondolkodik egyoldalúan a magyarokról. Ezen az úton haladva nekünk, országlakóknak is sokat lehet változtatni, igaz csak nagyon apró lépésekben.

Fotók: Csoszó Gabriella