Roma felzárkóztatás és tehetséggondozás

TÁRSADALMI FOGHÍJ

Színészeinket arra kértük, válasszanak maguknak egy ügyet. Egy olyan társadalmi problémát, ami valamiért kiemelten fontos számukra. Pál András – részben személyes érintettség okán – a roma felzárkóztatást, a roma fiatalok tehetséggondozását választotta.

PÁL ANDRÁS

Zavarban voltam, amikor feltették a kérdést: milyen ügy mellett állnék ki? Úgy látom, mostanában szinte elvárás képviselni valamilyen társadalmi ügyet, pusztán azért, mert az ember, ha színész, szem előtt van. Fontos számomra a választott ügy, a romafelzárkóztatás, roma tehetséggondozás, de önámítás lenne azt mondanom, hogy igazán tevékenyen részt veszek ebben. Nem vagyok egy szociálisan passzív ember, a kollégáim által választott ügyeket én is hasonlóan égetőnek tartom.
 
Huszonévesen tudtam meg, hogy bennem is van roma vér. A nagyapám sokáig titkolta származását. Főiskolás koromban mentem el nagyapám erdélyi szülőfalujába, Nyárádremetére, próbáltam felkutatni a családfát. A helyi kocsmában kérdezősködtem, ahol egy nagyon részeg ember felnézett, rám mutatott és kijelentette, hogy én csakis a Pál Józsi unokája lehetek. Majd körbevitt a faluban, mesélt a nagyapámról és a származásáról. Romániából 1948-ban szökött meg, mivel ki akarták végezni, bűne annyi volt, hogy nyíltan bírálta a románosítást, ami ekkor államellenes cselekedetnek számított. Magyarországon egzisztencia híján egyetlen lehetősége a sereg volt, Lentiben lett katona. Miután visszatértem Nyárádremetéről, meglátogattam őt Zalaegerszegen, kérdeztem, hogy miért nem mondta soha, hogy cigány is vagyok, hátra nézett, hogy a nagymama hallja-e, és azt felelte góbésan: sosem kérdezted.
Ez óriási fordulópont volt az életemben, az identitáskeresésemben. Ezek után kerestem a lehetőségeket, miként tudnék én is segíteni a roma gyerekeknek, és alkalmam nyílt drámafoglalkozásokat tartani baranyai meg somogyi falvakban. Ekkortájt ismertem meg Nyári Oszkárt, a Karaván Színház alapítóját, később az ő táboraikban is részt vettem. Ennek már tizenöt-húsz éve, tehát jó ideje rálátok a romafelzárkóztatás és tehetséggondozás témakörére. Nem vagyok szakavatott, de látom, hogy óriási társadalmi foghíjról beszélünk.
Úgy tapasztalom, ez a probléma többé-kevésbé a mindenkori kormányt is hidegen a hagyja. Vagy látszatintézkedések történnek vagy épp a különböző cigányszervezetek rivalizálnak egymással: egy jó ügy címszava alatt próbálnak hatalmat kicsikarni maguknak önös érdekek mentén, aztán minden igyekezet eltűnik a pénzzel együtt. A civilszervezetek pedig jórészt szerelemből dolgoznak: sok munkával, önzetlen áldozattal jár, ha ténylegesen próbálsz segíteni egy roma családon.
Több példaértékű szervezet van, akik ezt a sziszifuszi és csodálatos munkát végzik semennyi vagy kevés állami támogatás birtokában; a teljesség igénye nélkül ilyen az Igazgyöngy Alapítvány, a Van Helyed Alapítvány, a Karaván Színház, valamint Derdák Tibor tevékenysége is számottevő. Ezek egyébiránt inkluzív szervezetek, nem csak roma gyerekekkel foglalkoznak, a „hátrányos helyzetű” a közös nevezőjük.
 
Pál András a kampány kapcsán beszélgetőtársnak felkérte fiatal kolléganőjét, a roma származású Lovas Emíliát is. 
 
Pál András: A roma fiatalok közül sokan elkallódnak. A tehetségesek is. Amíg intézményesített szinten nem történik változás, addig a rendkívül nehéz anyagi helyzetben lévő civil szervezetek próbálnak némi javulást elérni, és az ügy mellett elkötelezett magánemberek, mint például Emília. Számomra a roma tehetségek felzárkóztatását Emília képviseli, ezért szerettem volna vele közösen nyilatkozni erről. Ő az én sikerem is, nagyon büszke vagyok rá. Az első osztályom tagja volt a Pesti Magyar Színiakadémián. A felvételin teljesen levett a lábamról a zabolátlan tehetségével. Miután végzett az iskolában, nagyon jó kapcsolatban maradtunk, és azóta is figyelemmel követem, mi történik vele. Ő az egyik ok, amiért ezt az ügyet választottam.
Lovas Emília: Amikor a Pesti Magyar Akadémiára jártam, összeálltunk páran, és elhatároztuk, hogy azoknak fogunk segíteni, akik a leginkább rászorulnak, akikhez nem érnek el segítő kezek. Eljártunk ezekhez a gyerekekhez, drámaórákat tartottunk, foglalkoztunk velük. Egyre nagyobb és komolyabb önszervező csapattá váltunk. Elkezdtem együtt dolgozni Nyári Oszival, a Karaván Művészeti Alapítvánnyal.
Ma már táboroztatok és tanítok is. Meg egyszemélyes intézmény vagyok, megtalálnak a családok, a rászoruló gyerekek. Ösztönzést, lelki támaszt és tanácsokat adok, anyagi segítséget ritkán tudok megszervezni, de tudom, hogy merre induljanak el támogatásért. Számukra a globális rendszer tele van útvesztőkkel, ezért fontos a személyes figyelem. Ha csak egy gyerek eljut odáig, ahová én, az jó érzés, de amikor többen is, az már haladás a felzárkóztatás útján. Az utóbbi időben rengeteg gyereket küldtem a Színműre, és a biztatás hatására mernek felvételizni az egyetemre. Ebből is látszik, hogy a támogatás, a beszélgetés, a törődés mennyire fontos.
Számomra egy univerzum tárult fel, amikor a Pesti Magyar Akadémiára kerültem; előtte szűklátókörű voltam. Vidékről bekerültem egy olyan közegbe, ahol nem számított, hogy cigány vagyok, elfeledkezhettem erről, megszabadultam attól a tudattól, hogy mindenemet ez határozza meg. És ezt szeretik látni a gyerekek is, akikkel mi foglalkozunk: hogy mindenki egy kicsit más és egyedi, és ez teljesen elfogadott, normális dolog.
Rengeteg szervezet van, annyi szempár figyel minket, de mégsem jutunk előrébb. Idővel szeretnék alapítani egy szervezetet, ami a sok kicsi kezdeményezést összefogja, és globálisan segít a romafelzárkóztatás problémáján – ez hiánypótló lenne.
Pál András: Az Emihez hasonló emberek nem felejtették el, hogy honnan jöttek, min mentek keresztül, ezért jobban tudnak figyelni a hozzájuk hasonlókra. Ehhez hiányzik a központi anyagi támogatás, az intézményi rendszer, ami minden pártpolitikai érdek felett áll és összefogja a kezdeményezéseket. A Karaván például abszolút politikamentes, és sajnos hatalmas anyagi gondokkal küzd. Pedig az elmúlt húsz év alatt hatalmas eredményeket értek el szemben olyan szervezetekkel, amik kapzsiságból elsikkasztották vagy szakmaiatlanságból eltékozolták a roma felzárkóztatásra nyert támogatásokat.
Például, ha egy intézmény pályázik EU-s pénzre, ahol harminc gyerek felzárkóztatása a cél, akkor annak arról kellene szólnia, hogy hosszú éveken át felelősséget vállalnak ezért a harminc gyerekért, és nem csak egy hétig táboroztatják őket.
Lovas Emília: Hosszútávon így a gyerekek nem kapnak lelki támaszt, ugródeszkát, nem tudják, hogyan induljanak el. Ehhez jelenleg az kell, hogy egy ember rááldozza az egész életét erre a feladatra. A szegregáció erősen jelen van a társadalmunkban. Több iskolában vannak kimondottan cigány osztályok, ahol nincs tábla, kréta, tanár, tesióra, és nem tudnak eljutni az iskolába se, mert nincs buszjárat a lakhely és az iskola között. Sokszor kilátástalannak tűnik az egész.
Pál András: Az viszont reménykeltő, hogy a roma művészek egyre elfogadottabbak, egyre több a diplomás cigány, a fiatal generáció jóval nyitottabb, elfogadóbb irányukban. Húsz évvel ezelőtthöz képest most jobb a helyzet.
Lovas Emília: Szívesen üzenném azoknak, akik a szegregációban látják még mindig a megoldást az integráció helyett, hogy inkább beszélgessünk. Alakítsunk valós párbeszédet az előítéletek helyett. Beszélgessünk, aztán jöjjenek el velem egy kis faluba, hogy saját szemükkel lássák ezeket a gyerekeket, akiknek utána már nem tudják azt mondani, hogy nem érdemelsz jobbat, vagy nem vagy képes semmire. Látni fogják, hogy mennyire értelmesek, okosak és aranyosak ezek a gyerekek, és éheznek a tudásra. Csak tanítani kell őket.
Az egyén szintjén is lehet cselekedni, egy általános iskolai tanár vagy egy szomszéd néni is rengeteget számít az ő életükben, ha figyelmet, jó szót és nem megkülönböztetést kapnak. Ha úgy érezzük, hogy muszáj jót cselekedni, akkor elég annyi, hogy heti egyszer teát adunk és beszélgetünk egy gyerekkel. Ezzel a kevéssel is már elindul valami.
 
A rendszerváltás előtti időszakot sok cigány visszasírja, úgy érzik, akkor egyenlőbbek voltak, ugyanúgy dolgoztak, éltek, mint a többi ember, ma pedig egyszerűen nincs elég munka, vagy nem kapják meg, mert romák. Egy mai példa az előítéletekről: a CEU felkért minket, hogy romaként keressünk albérletet, hogy lássuk a reakciókat. A többség reakciója az volt, hogy „nekem nincs velük bajom, de…”, és akkor jött valami kifogás, ami miatt nem adja ki az albérletet. Ma nagyon nagy az előítélet a romákkal szemben.
 
Pál András: Amikor Emi terhes volt az első gyerekével, becsípődött egy ideg a derekában, emiatt fájdalmában le kellett lefeküdnie a földre, amíg oda nem értem, feküdt az utcán, anélkül, hogy bárki segített volna neki. Mindenki kikerülte.
 
Lovas Emília: Van félelem bennem, hiszen nap mint nap találkozom azzal a gyűlölettel, ami velünk szemben él. Nekem hihetetlenül nagy segítség a férjem, aki mindenben támogat. Áldom az eget, hogy a gyerekem fehér bőrű, szőke, miközben nagyon szomorú dolog, hogy így érzek. Teljesen megértem azokat, akik szabadulni akarnak a béklyó alól és nem vállalják fel a származásukat. Nyugatabbra nagyobb az olvasztótégely, ott inkább életmód a cigányság, mint származás.
Itthon minden évben megrendezik a Roma Hősök Nemzetközi Fesztiválját, ahol nemzetközi cigány társulatok mutatkoznak be. Érdekes látni, hogy a különböző országok cigányai milyen drámákat élnek meg.
A Karaván Színház nálunk példaértékű, amihez persze kell Nyári Oszi megszállottsága: ő tényleg segíteni szeretne. A Karaván annyira jó közösség, hogy mindenki oda akar járni. Egy meleg otthon, ami befogad. A Karaván nem nagyravágyó, kicsiben segít: olyan közösséget akar létrehozni, ami elkezd önállóan élni, burjánzani.
Pál András: Oszi egy metodikai központ. Tőle lehet a legtöbbet tanulni arról, hogyan lehet a legjobban segíteni.
Fotók: Csoszó Gabriella