Akadálymentesség

BENNED A LÉTRA

A Radnóti Színház szeptemberben indította érzékenyítő kampányát, hogy 14 fotósorozattal és a színészek gondolataival az általuk választott közügyek fontosságára hívják fel a figyelmet. Az ENSZ 1992-ben nyilvánította december 3-át a fogyatékkal élő emberek világnapjává, hogy felhívja a figyelmet a baleset, betegség, katasztrófa következtében speciális vagy sajátos szükségletű, fogyatékossá vált emberek problémáira, hogy a méltóságteljes önrendelkező élet számukra a mindennapok valóságává váljon. Ma Magyarországon csaknem egymillió embert érint a fogyatékosság ügye és mintegy 160 ezer megváltozott munkaképességű ember dolgozik hazánkban.

KOVÁTS ADÉL 

Ha azt mondjuk, hogy akadálymentesség, akkor mindenkinek egy rámpa jelenik meg a szeme előtt vagy a mozgáskorlátozott kártya egy kerekesszékkel. Itt is, mint minden másban, először a sztereotípiák és külsőségek jutnak eszünkbe.

Az akadálymentesítésre szoruló emberek nagyon sokfélék, nemcsak a mozgásukban, hanem a látásukban, hallásukban, kognitív készségükben vagy értelmükben akadályozottak, de vannak koruk, helyzetük (balesetesek) és állapotuk (kismamák, betegek) szerint akadályozottak. Tulajdonképpen mindenki akadálymentesítésre szorul, aki az átlagtól eltér vagy tartósan valamilyen mássággal létezik. Nem indulunk azonos esélyekkel az életben, egyszerűen átlagos és átlagtól eltérő emberek vannak. Nincs tökéletes ember, így nincs tökéletes társadalom sem, de mindenki azonos értékű tagja és mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Az akadálymentesítés nem egyenlő az esélyegyenlőséggel, mégis esélyt teremt az érintetteknek, hogy megtegyenek olyan dolgokat, amit e nélkül nem tudnak.

Amíg nincs akadálymentesítésre szoruló ember a családban vagy a környezetünkben, addig senkinek sem jut eszébe, hogy erről gondolkodjon. Nem is elvárható egy családtól, hogy előre gondoljon arra, mi lesz majd, ha baleset vagy betegség miatt jelentősen megváltozik egy családtag állapota. Mert ha bekövetkezik, akkor nekik kell megoldaniuk a felmerülő problémákat.

Azt gondolom, hogy az államtól viszont elvárható, hogy biztosítson védőhálót, amit a rendszer kínál fel segítségül, hogy a bekövetkezett változással az érintettek a lehető legjobban tudjanak együttélni. Ehhez információ kell és rengeteg tapasztalati tudásnak a megosztása. Ha bekövetkezik a baj, akkor derül ki, hogy mennyi akadályba ütközünk fizikailag és lelkileg is, hogy a tartós állapotváltozásnak mi a hatása az egészséges hozzátartozók helyzetére, állapotára is.

Egy demens szülőt – ha nincs befogadó intézmény – folyamatos felügyelet alatt kell tartani, megoldásként rengeteg pénzért felfogadsz ápolót vagy a munkahelyedet kell otthagynod – és ez csak egy hétköznapi példa a sokból.

Hosszútávon akkor tudunk valóban segíteni, ha az akadálymentesítés a fejekben is megtörténik, a gondolkodásunkon kell változtatnunk. Az érintett embereknek külső segítségre van szükségük, és ez a külső segítség akkor jön, ha az agyunkban kódoljuk, hogy erre szükségük van. Ugyanabban a világban élünk, együvé tartozunk, még akkor is, ha az érintett embereket kevésbé látjuk, mert nincs akkora és annyi esélyük, hogy jobban láttassák, jobban érezzék magukat közös világunkban.
 
Ehhez empátia és elfogadás szükséges, ami a legkisebb sejtszinten: a családon belül kezdődik. Ezek sokszor egyszerű dolgok, például ha egy családtag diabéteszes vagy inzulinrezisztens, akkor ha vendégségbe hívjuk, biztosítanunk kell egy tortaszeletet, amit ő is megehet.
Ha egy társadalomban nem találkozol eltéréssel, spécikkel, neurodivergensekkel, fogyatékossággal élőkkel, akkor könnyen hiszed, hogy ez a probléma nincs. Az empátián túl bizonyos elveket, előírásokat törvényben lehet rögzíteni, például hotel építésénél legalább 1 szoba és az odáig vezető út legyen akadálymentes.
Az iskolákban legyen akadálymentesség, amihez elengedhetetlen a szakmai háttér gyógypedagógusokkal, szomatopedagógusokkal, „árnyéktanárokkal” és megfelelő infrastruktúrával.
Egy társadalom fejlettségi szintjét az növelheti, ha rendszerszinten támogatott az intézményi háttér a megfelelő képzésekkel, felkészültséggel, információkkal, a hálózatban való gondolkodás lehetőségével és a kellő anyagi forrás biztosításával.
Manapság mindenki nagyon siet, nagyon versenyez, minden felgyorsult, mindenki gyorsan rövidre zár, ez a működés nem kedvez az empátiának és az elfogadásnak. Így egyre betegebb társadalmat működtetünk; milyen jövőt építünk? Észre kell vennünk azt is, hogy egyre több az ilyen-olyan problémákkal küzdő gyerek és fiatal.
Ha kegyelemként éljük meg, hogy mindenünk megvan, „átlagosak” vagyunk, akkor ez egy áldott helyzet. Ha így fogjuk fel, akkor jobban kinyílunk azok felé, akik nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Így figyelmünket, pénzünket, szakértelmünket visszaforgathatjuk oda, ahol szükség van rá. Ezáltal leszünk egészségesebb társadalom: ha esélyt adunk a társadalmi inklúzióra.
Figyelem tehát, az akadálymentesítés nem csak abban merül ki, hogy felteszünk egy rámpát. Bennünk a létra.
Sok civil szervezet, alapítvány segíti a rendszert és része is a rendszernek. Ezek metodikai központok is egyben, élükön megszállott emberekkel, akik hitükkel és szaktudásukkal gyógyítanak, segítenek.
Szeretnék bemutatni 5 példaértékű embert, akikre felnézek és ajándéknak élem meg, hogy ismerem őket és kapcsolódhatok hozzájuk. Mindegyiket módszergazdának tartom, akikre és az ő módszerükre millióknak szüksége van. Ha létezne erre a területre alternatív Nobel-díj, akkor ez az öt ember biztosan részesülne ebben az elismerésben.
A mögöttem álló Küllői Péterrel több mint 20 éve ismerjük egymást, barátok is vagyunk. Ő az az üzletember, aki 40 évesen megvált a biznisz világától, hogy a szívétől vezérelve létrehozzon segítő szervezeteket, mint a Mosoly Alapítványt vagy a Bátor Tábort. Számomra Péter az egyike azoknak, akik a segítségnyújtást, a gyengébbek felkarolását, a mecenatúrát képviselik Magyarországon, mert a pénzével, kapcsolatrendszerével alapozta meg ezeknek a szervezeteknek a létét és önjáró, hatékony működését.
A szobor másik oldalán kékben Elek Dóra, aki 24 évvel ezelőtt alapította meg a Baltazár Színházat. Számomra nagyon fontos volt, hogy az ügyemben helyet kapjon; Dóra elhivatottsága, társadalmi szerepvállalása egyedülálló. Nem tudom, hogy a világban létezik-e még egy ilyen színház, mint a Baltazár, de lenyűgöző az a gazdagság, az a szeretet, az a szín, amivel ez a színház tanítja társadalmunkat. Ez nem csak kölcsönös terápia játszóknak és nézőknek, hanem munkahelyteremtés is, hiszen a társulat tagjai színészek feladattudattal és fizetéssel. Öröm volt testközelből is látni, együttlélegezni velük az Ádám almáiban. Kérem, hogy menjenek és nézzék meg az előadásaikat!
Előttem Kopeczny Kata, elismert táncművész, aki aktív évei után a hátrányos helyzetű személyek mozgásművészeti és testtudat alapú rekreációját választotta munkájául, így csatlakozott a több mint 20 éve munkálkodó ArtMan Egyesülethez, ahol kidolgozta az ArtMenők művészeti programot. Ez egy inkluzív tánc- és mozgásterápiás intézmény. Rozi lányom részvételén keresztül és a velük való közös munka során volt szerencsém rálátni az improvizálás során megszülető előadást előkészítő puha folyamatokra, ahogyan kinyílnak testek és lelkek. Katáék felszabadító, örömteli munkát végeznek hatalmas türelemmel. Érzékenyítő missziójuk fontos része társadalmunknak, mégis idén először nem kaptak működési támogatást, ami rendkívül fájdalmas ennyi év és elismerés után.
Kékesiné Jánó Rozália egyszemélyes intézmény, gyógypedagógus, aki kifejlesztette a gépi írás egy metodikáját, ami akkreditációt is kapott idén ősszel. Ezek az érintett emberek eszközt, tudást kapnak a kezükbe, ami növeli az önbecsülésüket a mindennapokban, szóval egyfajta szabadságot is ad. Ő is a munkához való esélyt adja meg az érintetteknek és valóban: Rózsika bármilyen fizikai korlátozottsággal élő embert megtanít klaviatúrán dolgozni. Csodálatos ember és pedagógus, az óráin csak szeretet van, megértés és mindenki önbizalmának a felturbózása folyik. Ez a Jánó-módszer. Tőle tanult Rozi lányom is, akinek első könyve megírásában Rózsikának nagy szerepe volt.
A két kézzel integető Farkasné dr. Gönczi Rita, gyógypedagógus, a könnyen érthető kommunikáció szakembere az értelmében korlátozott embereknek nyújt segítséget a KÉK-módszerrel. Ez egy rövidítés: Könnyen Érthető Kommunikáció, ami a szövegértésben akadályozottaknak segít megérteni egy szöveget. A KÉK szöveg nem használ idegen szavakat, bonyolult szóösszetételeket, egyszerűbbek a mondatok szerkezete, nagyobbak a sortávolságok, a betűk, tehát vizuálisan könnyebb a befogadása és tartalmi szempontból egyszerűsít, esszenciál. Svédországban például bevett szokás a könyvkiadásban. Magyarországon Rozi lányom könyve az első, ami KÉK kivonattal, összefoglalóval rendelkezik.

Fotók: Csoszó Gabriella