GYÓGYÍTHATÓ-E AZ ANYASEB?
„A Radnóti színészei választottak egy számukra személyesen is fontos ügyet, amit szívvel-lélekkel és arccal képviselnek. Az idei színészfotók is ennek szellemében készültek. Csoszó Gabriella fotóművészt és aktivistát kértük fel, hogy készítsen 14 dokumentarista stílusú fotósorozatot 15 radnótis színésszel 14 érzékeny ügy mellett kiállva. Azért is sorozatban gondolkodtunk, hogy több napig foglalkozhassunk egy üggyel.” – Kováts Adél
LOVAS ROZI
Nem vagyok szakavatott, nem is szeretnék annak tűnni, nem szeretnék kis és nagy igazságok megmondója lenni. Az állami gondozott gyerekek helyzete, léte évek óta foglalkoztat, hol egyszerű emberként, hol színésznőként, hol anyaként. Amióta gyerekeim vannak, többször feldereng bennem az a szimpla kérdés, hogyan lehet nem szeretni a gyerekeket, hogyan lehet szeretés, ölelés nélkül felcseperedni, lenni.
 |
 |
Maga a téma, az ügy annyira szerteágazó és bonyolult, annyira nehéz, bajjal és rengeteg gonddal teli, hogy valahogy kicsinek és képmutatónak tartom a jelenlétemet benne. Társadalmi szinten tudjuk, hogy probléma, emiatt a figyelemfelhívás rendkívül fontos, de mégis kevésnek érzem. Én is beszélek róla, megérint, de nem teszek cselekvően az ügyért semmit. Nem tudom megragadni a problémát. Beszélek róla, kérdéseket teszek fel, hogy miért kerül ennyi gyerek állami gondozásba, miért ekkora a mélyszegénység, vagy miért ilyen sok az olyan szülő, aki önhibáján kívül képtelen eltartani egy gyereket és arra kényszerül, hogy beadja őket egy otthonba vagy tűrje, hogy elvegyék tőle. Hogy miért rossz a rendszer, miért van ennyire kevés pénz ebben, miért nincs elég nevelő, gyermekfelügyelő, gyám, ezáltal nincs elég figyelem a gyerekeken, ami a legfontosabb dolog. Nem jut elég szeretet, elég beszélgetés nekik, így aztán nincs számukra elég információ – párkapcsolatokról, szexuális felvilágosításról, nem kívánt terhességről. De olyan sok helyen van lyuk, hiány, baj ebben a dologban, hogy maga a figyelemfelhívás mit old meg? Akárki, akinek a figyelmét felhívom, mit tud tenni? Elég, ha az 1 százalékomat odautalom valakinek? (Én az Igazgyöngyösöknek, és ezáltal úgy érzem, egy picit tettem is valamit).
 |
Pár évvel ezelőtt, amikor az Árvák című előadásra készültünk, beleástam magam a témába. Molnár Áronnal, aki a darabbéli testvérem, állami gondozásban nőttünk fel. Hónapokig készültünk ennek a feldolgozására. Akkoriban sokat beszélgettünk egy nevelővel az intézetis létről, a farkastörvényekről, amik felülírják a mi „kinti”, harmonikusnak gondolt világunkban felépített értékrendeket. Amikor elkezdtem ezen a témán gondolkodni, elmeséltem a szüleimnek, hogy milyen ügyet választottam, mire szeretném felhívni a figyelmet. Ültünk a nappalijukban és a papa Ilona alkotására mutatva megkérdezte, hogy tudom-e, hogy ez a kép miről szól. Nem tudtam. Lovas Ilona, apám nővére Kossuth-díjas iparművész volt. Az egész gyerekkoromat átszőtte az ő különleges művészete, kísérletező, mély és valóságos alkotásai. Ehhez a képhez ihletet az Ospedale degli Innocenti, Firenze reneszánsz kori árvaháza adta, amely Európa legelső gyerekotthona. Az épületen levő csecsemő-domborművekből háromnak nem jutott gyolcs vagy lefoszlott róluk. Ilona ezt a három csecsemőalakot lefedte, bepólyálta marhabél anyaggal. A véletlen hozta, hogy ezzel a történettel gazdagabb lettem. |
 |
Másfél évvel ezelőtt az Egyszer lenn podcastban Zsiga Melindával beszélgettem, aki születésétől kezdve állami gondozásban és nevelőszülőknél élt, 9 évesen talált rá a melegszívű, befogadó családjára. Az ő történetében az a trauma volt a fontos, amin keresztül ment, valamint az, hogy a sport segítségével sikerült feldolgoznia azt. Mosolygós, egészséges ember és kick-box bajnok vált belőle. Persze, ez nem gyógyítja be az ún. „anyasebet”, de a legjobban élte túl az egészet. És ha már a véletlent említettem, nagyon megérintő volt ebben a munkafolyamatban, amikor arról gondolkodtunk, hogyan lehetne ezt a témát nem közhelyesen vizuálisan megmutatni, arra jutottunk, hogy a szeretet felől kellene megközelíteni. Csoszó Gabi, aki a fotósorozatot készítette, megkérdezte, tudjuk-e, hogy az ő szülei az utolsó nevelőszülők Meli életében, és neki Meli a kistestvére. Ez azt a mély csendet és derűt váltotta ki belőlünk, amit akkor érzünk, mikor visszaigazolódik, hogy jó úton járunk. Meli az állami gondozottak rendszerében egy igazi túlélő. Megszállottan kereste a kiutat, hogy megtaláljon valamit, amibe belekapaszkodhat – eleinte még nem tudatosan, később már igen.
 |
 |
Most, amikor a fotózáson újra találkoztunk, mosolyogva azt mondta: „Úristen, szeresd nagyon-nagyon a gyerekeidet!” Elárulta: ahogy nézi a közösségi médiában a hírességeket a gyerekeikkel, még most sem tudja elképzelni, milyen lehet az az érzés, amikor kisgyerekként a szülőd megfogja a kezedet, hogy ez valóság: vannak szüleid, akik szeretnek, és csak azzal foglalkoznak, hogy neked jobb legyen. Mindig arra vágyott, hogy az „aktuális” anyukájával kézen fogva menjenek az utcán, és volt olyan, aki eltolta a kezét. Verték, nem szerették, dolgoztatták 9 éves koráig, és ma azt mondja nekem, hogy szeressek, mert ez a legnagyobb érték, ezzel tudom a legtöbbet adni. Ő is tart néha sportfoglalkozásokat állami gondozottaknak és látja az ordító szeretetéhséget. Az is látszik, hogy hol a határ a kezelhetőség és az elengedés között. Amikor már nem hisz a gyerek abban, hogy őt bárki szeretni fogja és egy ördögfi lesz belőle. Nem akarom megfejteni, hogy miért rossz a jelenlegi rendszer, mert ez rendkívül érzékeny és összetett dolog. Szerintem olyannak kellene lennie, hogy biztonságos, szeretetteli, harmonikus, jövőképet biztosító rendszerben élhessenek ezek a gyerekek is. Magyarországon a statisztika szerint 1000 nevelőszülő hiányzik a rendszerből.
Fotók: Csoszó Gabriella