Internetfüggőség

AMIKOR ELVÁLASZT, AMI ÖSSZEKÖT

„A Radnóti színészei választottak egy számukra személyesen is fontos ügyet, amit szívvel-lélekkel és arccal képviselnek. Az idei színészfotók is ennek szellemében készültek. Csoszó Gabriella fotóművészt és aktivistát kértük fel, hogy készítsen 14 dokumentarista stílusú fotósorozatot 15 radnótis színésszel 14 érzékeny ügy mellett kiállva. Azért is sorozatban gondolkodtunk, hogy több napig foglalkozhassunk egy üggyel.” – Kováts Adél 

POROGI ÁDÁM

Az internetfüggőségről szeretnék beszélni, tágabb értelemben a virtuális világról, ami egyre inkább teleszövi az életünket. Talán nem tűnik ez olyan égető kérdésnek, mint számos más súlyos szociális vagy társadalmi probléma, amivel szembesülünk. Az internet előnyei tagadhatatlanok és szembetűnők: a tájékozódás és a kommunikáció is egyszerűbb és gyorsabb. Viszont úgy érzem, túlzott használata az élet elszürküléséhez vezet. És minden úgy van megalkotva, akár közösségi, akár híroldalakról van szó, hogy minél többet használjuk, és minél inkább függői legyünk ennek a virtuális világnak. És minél több időnket és figyelmünket viszi el ez a világ, annál kevesebb jut a többi emberre, az égre, a fákra, a Dunára, az állatokra, magunk belső történéseire: az életre.

A halálos ágyadon nem számít majd, hány facebook-ismerősöd van, és mit vásároltál a metaverzumban. Nem számít majd, hány követőd van, hányan lájkolják, hogy meghaltál. Ezek nem létező dolgok. Emlékszem pontosan arra a napra, amikor az egyik barátom általános iskolában azzal dicsekedett, hogy nekik otthon van internetük. Azt hittem, valami játék. Okostelefonom először húszéves koromban lett. Az én generációm valamivel fölvértezettebb, mint akik most születnek és nőnek föl. Ha nem lenne egy hatéves lányom, talán én sem érezném ekkora problémának a világ virtualizálódását. Közben én is érzem magamon: hiába kerülöm a közösségi oldalakat, sokszor teljesen haszontalan órák telnek el az életemből híroldalak olvasgatásával. És sohasem leszek a hírektől boldogabb.

Erről az egész kérdésről nagyon kevés szó esik. Leginkább akkor, ha valami kézzelfoghatóan veszélyes következménnyel találkozunk, mondjuk valaki lemészárol egy iskolát Amerikában, és utólag kiderül, milyen közösségi oldalak befolyásolták, milyen játékokkal játszott online. Vagy pénzügyi visszaélések történnek. Vagy esetleg az internetes ismerkedés veszélyeiről esik szó. Hiszen úgy találkozik az egyik ember a másikkal, hogy még a szemébe se nézett. Szinte kivédhetetlen, hogy gyerekeink ne találkozzanak idő előtt pornográfiával, erőszakos tartalmakkal. Ezek a dolgok néha-néha szóba kerülnek, de a média sosem fog arról beszélni, mi az, ami eleve veszélyes benne. Hogy addiktív, és leginkább: hogy összekeverjük a virtuális és a valóságos életet. Minden, ami szembetűnő veszély, ezekből következik.

Sokat gondolkodom azon, hogy apaként mi a dolgom. A tiltásnak hosszútávon nincs sok értelme. A szabályozásnak, és a valódi életélményeknek annál több. Abban bízom, hogy az a gyerek, aki elég sok szépségét és színét látta az életnek, már sokkal védettebb lesz a virtuális világ hatásaitól. Értelmes dolog lenne, ha az iskolákban is több szó esne erről. Honnan tudná egy gyermek, hogy nem azokra kell hasonlítani, akiket sokan lájkolnak vagy sok követőjük van, ha nem a szüleitől, a tanáraitól? Tanulunk sok mindenről, de melyik országban lett az alaptanterv része az internet tudatos használata? Pedig mennyivel inkább meghatározza a hétköznapjainkat, mint némely kötelező tantárgy.

Ki az, aki boldog ember attól, hogy sokat használja az online felületeket? Nem pillanatnyi örömökről beszélek, hanem derűs, kiegyensúlyozott életről. Ki az, aki szabadabb attól, hogy mérhetetlen, földolgozhatatlan információt zúdít a saját elméjére nap mint nap? Ki az, aki ettől felelősebb ember lesz, felelősebb szülő vagy társ vagy ennek a társadalomnak a felelősebb állampolgára? Nem az internet ellen beszélek, mert csodálatos dolgokra lehet használni. A nem tudatos alkalmazásáról beszélek.

Olvastam (interneten) egy kutatásról. Az érzelmi kötődés kialakulásáról volt szó. Amikor egy csecsemő táplálkozik, gyakran fölnéz az anyja szemébe. Ha ilyenkor nem kapja vissza anyjának a tekintetét, mert az éppen a telefonját nézi, hatalmas kihívás lesz neki az életben, hogy tudjon, merjen kötődni. Ez csak egyetlen, apró példa arra, hogyan viszi el a figyelmet a virtuális világ onnan, ahol pedig szükség lenne rá. Boldog vagyok, hogy színházzal foglalkozom: pont a pillanatban létezés és az illúzió természetét tanulmányozzuk minden munkafolyamatban. Néha azt érzem, egyre fontosabb lesz a munkánk. Ha akad még ember, akinek lesz türelme, kedve, pénze nézni.

Fotók: Csoszó Gabriella