MEGJAVÍTOD? NE VEDD MEG, HA KIDOBOD!
“Közelebb egymáshoz. A közösség, az egymás irányába történő elmozdulás, az összekapaszkodás lehetőséget ad arra, hogy újragondolva viszonyainkat együtt, erőinket megsokszorozva lehessünk képesek megtartani egymást és magunkat.” – Kováts Adél egyik gondolata a Radnóti Színház kampányához.
SCHNEIDER ZOLTÁN
Ebben az őrületes piacorientált létben és az internet világában folyamatosan bombáznak bennünket újabb és újabb vásárlási ajánlatokkal. Csak felvillannak tárgyak, reklámok, és az ember át sem gondolja a saját szükségleteit és egy gombnyomással már meg is rendeli.
Én jobban szeretem a tárgyat látni, kézbe venni, mert ha nem olyan, mint gondoltam, akkor inkább nem veszem meg. Nekem csak az kell, amiről tudom, hogy sokáig használom majd. Nagyon sok olyan embert ismerek, akiknek kicsomagolatlanul – úgy, ahogyan érkezett – porosodnak a „jó vételnek” gondolt holmik. Halmozzuk a tárgyakat, de minek?
A pazarláshoz kell egy bizonyos jólét, pedig sok esteben helyreállíthatók, megjavíthatók a tárgyak. Persze ma már ez is problémákba ütközik, például nincsenek vagy nagyon kevesen vannak az igazi szakik, akik még értenek a javításhoz, persze vannak olyan digitális eszközök, amiket szét sem lehet szedni, nem lehet javíttatni. Emellé jött még a minőségi romlás. És van még egy szempont, amikor a tárgyak birtoklása és folyamatos lecserélése egyfajta státuszszimbólum, ilyenek a telekommunikációs eszközök, telefonok, kütyük.
 |
 |
Régen minőségi és hosszúéletű termékeket gyártottak, kevesebb volt ugyan a választék, de volt anyag a tárgyakban. Most túlkínálat van. A tömeggyártás során ma zömében selejt tárgyak készülnek, pontosabban időzítve vannak, hogy tönkre menjenek pár éven belül vagy épp a garancia lejárta után. Mindezt azért, hogy fogyasszunk.
A ’80-as, ’90-es években Szerhij (Szergej) Bubka rúdugrónak az volt a taktikája, hogy a saját világcsúcsát mindig csak 1 cm-rel döntötte meg. Tudott volna magasabbra is ugrani, de így éveken át nemcsak világcsúcstartó maradt, hanem jelentős „zsebpénzre” tett szert. Ez jut eszembe a mobiltelefon-gyártókról, mindig csak egy plusz új dolgot tesznek a következő szériába, így folyamatosan lecserélik az emberek a meglévőt. Közben nem is tudják kihasználni azt a rengeteg applikációt.
 |
 |
A kidobott tárgyak újrafelhasználásának hihetetlen tárháza van, hűtőszekrényből én már láttam füstölőt, szerszámosládát, kacsaúsztatót, disznóitató-etető vályút, sőt még azzal szánkózó gyereket is. A városi ember be van szorítva a négy fal közé, nem nagyon tud megőrizni dolgokat, bár jól ismert a beteges gyűjtögető a lakásban is. Apám ilyen volt, én egy jobb átmenet vagyok, valóban csak azt őrzöm meg, amiről tudom, hogy valamire majd használható.
Van egy műhelyem, ahol fával, fémmel mindent meg tudok csinálni, és ehhez vannak szerszámaim. Például csodálatos madáretetőt csináltam egy lámpabúrából, virágcserépalátétből és egy függőónból. Nekem öröm, ha a semmiből vagy a rosszból vagy hát ne finomítsuk: szarból várat építeni, ezt nagyon évezem. Ezt a képességet az apámtól örököltem, de az egész családom épített, javított, tervezett, sőt, az apósom is nagy és csodálatos buherátor volt. Kedvencem tőle egy dekopírfűrész asztal, amit egy Singer varrógépből csinált.
 |
 |
Érettségi után sokféle szakmában megfordultam, amíg vártam, hogy felvegyenek a Színműre. Dolgoztam könyvkötővel, bakelitsütő mesterrel, voltam telefonhálózat-szerelő és lakatossegéd. Mindenhol tanultam valami újat, valami hasznosat és ezeket nem csak hobbiszerűen használom fel, hanem kellékeket is örömmel találok ki és csinálom meg. Egyszerűen szeretem, hogy a tárgyak különlegesek, a III. Richárdban a lélegeztetőgépem egy biciklipumpa műanyagcsővel, legutóbb a Semmit sem bánok című előadásban egy securitate gyilokeszköztárat készítettem, ha erről többet mesélnék, spoilereznék.
A 10 című előadásunkban az I-es szereplő mondja, hogy „Még egy tárgy is szánnivaló, amikor ki kell dobni, nem? Hát még egy ember, nem?”
…És sajnos ugyanúgy bánunk a kapcsolatainkkal, ahogyan a tárgyainkkal. Ha nem megy, akkor felelőtlenül eldobjuk – pedig ha lehet, akkor javítani kellene.
Fotók: Csoszó Gabriella