AZ ELMENŐ JÖVŐ
„Közelebb. Ez lett a Radnóti Színház idei hívószava. Segítségével újragondoljuk, miben vagyunk és mit akarunk; segít definiálni a jelent és azt a rövid távú jövőt, amit mi évadnak hívunk.” – Kováts Adél. A Radnóti Színház színészei ebben az évadban állást foglalnak számukra is fontos társadalmi kérdésekben. Céljuk, hogy ráirányítsák a figyelmet közügyeinkre, közelebb hozva, kinagyítva, felhangosítva azokat.
BERÉNYI NÓRA BLANKA
Engem a fiatalok elvándorlása foglalkoztat, ez az én ügyem. Egyfelől azért ezt választottam, mert nehéz néznem, hogy ennyi fiatal kimegy külföldre dolgozni, élni, másfelől személyesen is érintett vagyok, több barátom és családtagom – köztük az öcsém – is arról beszél, hogy csak abban látja a jövőjét, ha külföldre megy. Problémának tartom, amikor valaki azért megy ki, mert azt, amit ő tanult és amiben jó, külföldön tudja csak úgy végezni, hogy ne kelljen emellett másodállást vállalnia, hogy meg tudjon élni.
A kivándorlás mértékének erősödése 2008-ban kezdődött, jelentősebb megerősödése 2010-től mutatható ki. Az Eurostat adatai alapján az adott év január 1-jén európai országokban tartózkodó magyar állampolgárok száma 2000 és 2015 közötti időszakban folyamatos bővülést mutat, 74 ezer főről 370 ezer főre nőtt. A 2012 és 2014 között zajlott SEEMIG kutatás megállapította, hogy 2013 elején 350 ezer fő volt azoknak a kivándorolt magyaroknak a száma, akik 1989 után, és legalább egy évvel a felmérés előtt hagyták el Magyarországot. A kivándorló magyar állampolgárok a három fő célországa: Németország, Nagy-Britannia és Ausztria. A Nagy-Britanniába települők például különösen fiatalok: az adatfelvételkor átlagéletkoruk 33 év volt, kiköltözésük idején pedig mindössze 29 évesek voltak. Ugyanakkor az egészségbiztosítási rendszer nyilvántartásának feldolgozott adatai alapján az is ismert, hogy a 15–34 éves korosztályt érinti a legerőteljesebben a kivándorlás. (Forrás: ksh.hu)
 |
Mázlista vagyok, mert lehetőségem van azt csinálni, amit szeretek, mindezt egy olyan helyen, ahol azt érzem, hogy biztonságban vagyok és ahol fejlődni is tudok. A színészet az ügyem szempontjából röghöz kötöttebb szakma, hiszen mi a magyar nyelvet használjuk, abban élünk, azzal dolgozunk. Ahhoz, hogy valaki külföldön is színész legyen, nemcsak remekül kell tudnia az adott ország nyelvét, de kapcsolati hálóval és helyismerettel is kell rendelkeznie, hogy elinduljon a pályán. Én ezért is tartom lehetetlennek, hogy külföldre menjek. Ugyanakkor sokakat ismerek, akik egy idő után rájöttek, hogy nem tudnak itthon megélni, ezért kimennek, de már nem színészként dolgoznak. Persze, akad olyan is, aki nem hagyja el a pályát külföldön sem, és pici epizódszerepeket kap, játszhat. Az is végtelenül szomorú, hogy a művészettel nem lehet megkeresni azt a pénzt, amiből meg lehet élni. SZEMELVÉNYEK EGY TANULMÁNYBÓL: |
A nem-anyagi szempontok, így az otthoni politikai hangulat az osztatlan egyetemi vagy mesterszakos végzettséggel rendelkezők esetében bizonyult minden más iskolai végzettségű csoporthoz képest szignifikánsan erősebb elvándorlást motiváló tényezőnek, bár a többi csoport esetében is viszonylag magas e szempont jelentősége. A gyerek iskoláztatásának, kedvezőbb jövőjének a lehetősége is az osztatlan egyetemi vagy mesterszakos végzettségűek számára jelentett minden más iskolai végzettséghez képest szignifikánsan fontosabb motivációt.
Összességében jól érzékelhető különbségek rajzolódtak ki iskolai végzettség szerint az elvándorlást motiváló tényezőkkel kapcsolatban adott válaszok alapján: magasabb jövedelem reménye mellett az alacsony iskolai végzettségűek otthoni kilátástalan helyzetük előli menekülése, a szakmunkások erős és kizárólagos kényszere a munkavállalásra, a diplomások számára az otthoni kedvezőtlen környezeti feltételek jobbítása (politika, iskola). A főiskolai végzettségűek helyzete sok szempontból eltér az egyetemi végzettségűekétől és inkább hasonlít a középfokú végzettségűekére.
(In.: Társadalmi Riport 2020, szerk.: Kolosi Tamás, Szelényi Iván, Tóth István György, Budapest. Az adatfelvételre 2018/19-ben került sor.)
Van egy barátnőm, aki most végzett tanárként, ő mondta, hogy neki hatalmas mázlija van, mert a férje programozó, így bármikor ki tudnak menni külföldre, de amíg maradnak itthon, addig ő szabadon élhet a „160.000 forintos hobbijának”. Ez azért is szomorú, mert róla kicsi kora óta tudtuk, hogy pedagógus akar lenni, iszonyatosan jó is benne, ambiciózus, szereti és akarja is csinálni, érdekli a gyerekek jövője. De ők is eljutottak arra a pontra, hogy ha 1-2 éven belül nem lesz változás, akkor kiköltöznek.
Idén nyáron a legjobb barátnőm, aki nagyon sok mindenben tehetséges, döntött úgy, hogy inkább kiköltözik Hollandiába virágot ültetni, mert négyszer annyit keres kint ebből, mint itthon a szakmájából.
Akikkel eddig beszélgettem a „kinti létről”, mind azt mondták, hogy az első pár hónap csodálatos, kapnak egyfajta szabadságérzetet, a remény lendületet hoz. De egy idő után mindig előjön az a mély érzés, hogy ők szerették Magyarországot, nem akarták itt hagyni, és bármikor visszajönnének. Ez az ő hazájuk, ami valamilyen rossz működés miatt kivetette magából őket, pedig sokkal szívesebben végeznék itthon a munkájukat, nevelnék fel biztonságban a gyerekeiket, de erre egyelőre nincs esély. Ezzel kicsit megalkusznak, elvágják magukat attól, amit igazán szeretnek. A szerencsésebbek egy idő után tudják az érzéseiket is asszimilálni egy szinten, főleg, ha a gyerekeiket már ott látják felnőni, abban az országban.
Fotók: Csoszó Gabriella