Ma kísértük utolsó útjára Csomós Marit, a Jászai- és Kossuth-díjas színésznőt, a Nemzet Színészét, a Radnóti Színház örökös tagját. Családja, barátai, pályatársai, kollégái búcsúztatták a Fiumei úti sírkertben. A halhatatlan művészek társulatába került: vele szemben Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni, Faludy György, Karinthy Frigyes, mögötte Tandori Dezső – ahogy Platón Szókratész védőbeszédjében írja: “azokkal ott társalogni, együtt lenni és őket megvizsgálni, kimondhatatlan nagy boldogság…”
Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója ezekkel a gondolatokkal búcsúzott:
„vannak dolgok, amelyeket az ember szívesen megoszt a halál pillanatában. Dolgok, amelyeket el kell mondanunk azoknak, akiket szerettünk, akik szerettek minket… elmondani nekik… hogy még utoljára a segítségükre lehessünk… hogy még utoljára elmondhassunk nekik bizonyos dolgokat… hogy ne érje őket készületlenül a boldogság!…”
A Futótűzben mondtad nekem ezeket a mondatokat nyolcvankilencedszer akkor, amikor életedben utoljára színpadra léptél. Szerencsések vagyunk, mert nem hagytad az utolsó pillanatra a mondandódat, azokat a bizonyos mondatokat, amiket őrzünk oly sokan! Megfontoltan mondtad a rövidet és velőset. Pontosan, jókor, egyszerűen. A jó időzítés mestere voltál. A hangod itt cseng a fülemben, ahogy sokszor felnevettél a beszélgetés végén, hogy könnyítsd a nehezet.
És most itt állunk sokan kincsként őrzött mondataiddal, és arra gondolok – mennyi zálogot hagytál nekünk a túlélésre…
Életed utolsó 25 évét a Radnóti Színház társulati tagjaként élted Bálint András és Valló Péter óvó szeretetében. Társulatod egyként tisztelt, nagy becsben tartott és szeretett. Ez érezhető, fogható volt az öltözőben, a társalgóban, a próbákon. Élveztük a közös tereket, a közös életünket és ebben a közösségben te arra tanítottál minket, hogyan maradjunk felelősen szabadok a szakmánkban.
40 éve vagyok színésztársad, 18 évig kollégád és az elmúlt pár évben igazgatód voltam. Hogy a Csomi-jelenség mit jelent egy társulat életében?
Értéket, mértéket adtál nekünk, minden mozdulatod az emberi és szakmai méltóságot tükrözte.
Azt, hogy istenadta, minden eredetiséggel bíró tehetséged hatalmas szakmaisággal párosult. Hogy mindig elvégezted a melót. Mindig mindennek a mélyére mentél, kimunkáltad, megszenvedted az eredményeket, addig végezted sziszifuszi alapossággal a munkát, amíg minden meg nem érett, értetett benned. Mindig tele voltál kétellyel és úgy gondoltad, hogy mindenki más is, de azt is tudtad, hogy két embernek nem egyformák a kételyei, sem a bizonyosságuk. Igazán bensődből voltál alázattal a másik tehetsége, de a csekélyebb képességei felé is. Tanácsot kérésre is szemérmesen adtál. A létezésed volt a tanítás.
Úgy teremtettél esszenciát csodálatos stílusérzékkel, speciális humorral, ahogyan egy cseppben is ott a tenger. Valló Péter idézte 80. születésnapodon Udvaros Dorottya szállóigévé vált mondatát: „Na jó, úgy könnyű, ha valaki a Csomós Mari.” Persze azért olyan könnyű neked sem volt.
Belőlem kikívánkozik az a személyes és fájdalmas megélés, hogy mekkora felelősség igazgatóként egy ekkora művészt egy csodálatos pályafutás végén megkapni, a munkáját gondozni. Ebben jól szeretni és megadni azt a támaszt, ami kijár és méltó egy ekkora személyiségnek és művésznek, nem könnyű….
Csomi, melletted láttam meg igazán, milyen nehéz lesz majd az, amikor cserben hagy a test, amely szolgálja utunkat; és néztem, ahogyan gyenge tüdővel is ugyanazzal a mély alázattal dolgoztál…
…azután a társulatommal együtt közösen kezdtük elgyászolni, ahogyan csendben kivonulsz a szakmából….
Azzal vigasztaltam magam, hogy akit a jóisten színésznek teremtett, akinek ez a munka öröm, az mindig kap, visszakap… de azért az kutya nehéz, hogy akinek csak a színház volt az élete, megpróbáljon a kivonuláskor értelmet találni az otthoni élet mindennapi rituáléiban.
Számodra ekkorra a családon kívül csak a barátok: Piroska, Juci, Rózsa, Ildi és a könyvek jelentették a vigaszt.
Csomi, nekem veled az idő jó múlása szűnt meg, nekem te vagy az utolsók egyike, aki még tudja, hogy az idő viszonyrendszere nem ez, amit ma élünk, hanem az, amikor hosszan lehetett gondolkodni, ülni és figyelni, szöszölni, elmélyedni, nem volt ennyi zavar, zaj, inger, ami kibillenti sokszor nemcsak a szakmaiságot, hanem az emberségünket is. És most már te sem vagy.
„A halálra nem lehet felkészülni. Vannak esetek, amikor számítunk rá, de csak annál védtelenebbül állunk vele szemben.” (Futótűz)
És mi most itt állunk előtted védtelenül. Búcsúzom a Radnóti Színház teljes társulata, valamint mindazok nevében, akik itt vannak veled az utolsó utadon: családod, társulatod, kollégáid, barátaid. Megnyugvást keresünk, de még nem találjuk sehol; és még nem akarjuk, hogy múljon az idő, a gyógyító, ami elindítja az emlékezés folyamatát, amikor már halványulni fog a kép, ami bennünk Rólad él.
Hiszek a szakmánkban, amihez te csiszoltál egy gyémántdarabkát, és hiszem, hogy van még pár szabad alkotó, ebben az esendő és nyomorúságosan szép világban.
Isten veled, nyugodj békében, drága Csomikánk!
Novák Eszter rendező búcsúbeszéde:
Van olyan veszteség, amely túlmutat önmagán, amely nem csak az egyenként és együtt érzett fájdalomban, nem csak a személyes hiányban, nem pusztán a soha nem várt gyászban, a tehetetlenségben, a lelkifurdalásban testesül meg. Van olyan veszteség, amely megrendíti létünket, értékrendünket, megzavarja az iránytűt – földcsuszamlást okoz.
Csomós Mari azok közé a kihalófélben lévő (színész)óriások közé tartozik, akiknek teljes életét a szakmájuk iránti szenvedély és kíváncsiság alakítja, formálja és emészti fel, akiknek az életműve maga az alkotássá váló élet.
Székely Gábor – akinek hívására három év Veszprém és három év zenés Kecskemét után Szolnokra szegődött (másra, többre vágyott) –, Székely majdnem harminc év közös munka után így beszél róla az ezredfordulón:
„Fantasztikus színésznő és remek ember, igazi ember, igazi élettel. Az igazi dolgokat nem adják ingyen – Mari pedig mindenért vért izzad, és mindenért nagyon nagyon keményen megdolgozik – ha úgy érzi, hogy nem dolgozott eleget, akkor tulajdonképpen bizonytalan lesz, és ez egy lenyűgöző tulajdonság – állandóan kordában tartja magát, mert pontosan tudja, hogy nem igaz, hogy az ember rögtön az első pillanatban rátalál a legjobb útra, hanem végig kell járni egy csomó utat, megtalálni a bizonyosságot… Az igazi életet a színpadon látni mindig nagy öröm. Természetesen neki irdatlan nagy küzdelem, hogy felvállalja, hogy odavigye.”
És mit mond Csomós Mari?
„Én nem akarok többet mutatni, mint saját magamat. Bemegyek, játszom.”
Hogy mennyi szorongás, félelem, kétely áll emögött az egyszerű mondat mögött, és mennyi erő kell mindezt legyőzni, csak az tudhatja, aki hozzá hasonlóan minden körülmények között a legnehezebb utat választja, hogy rátaláljon valami lényegesre.
„Szenvedtem, mint a kutya – Veszprémtől Szolnokig olyan szerepeket játszottam, amelyek rémálmokkal jártak. Egy Szent Johanna, egy Yerma, egy Násztya… A szenvedés nem azt jelenti, hogy lehajtott fejjel, búskomoran járkáltam. De ezekbe a szerepekbe egyszerűen belefacsarodott a lelkem.”
„Szükségem van segítségre, jó ízlésű rendezőre, aki nem engedi, hogy rossz legyek. Hajlítható vagyok és nagyon akarom, hogy hajlítsanak.”
Ma már talán nem is értelmezhetőek ezek a szavak, ma már talán nem szívesen, vagy csak ritkán megyünk el a falig. Csomós Mari pedig hálás volt mindenkinek, akitől tanulhatott, aki igazán akart tőle valamit.
A szigorú Gáti Józsefről, vagy a félelmetesnek tartott „gonosz Horváth Jenőről” a legnagyobb elismeréssel mesélte a történeteket. Szerencsésnek tartotta magát, hogy mennyi fontos és jó rendező, nagyszerű kolléga és feladat vette körül. Nyitott volt és feltétlen bizalmakat épített, amivel sokan éltek, és néha visszaéltek. Kisebb árulásokat megbocsájtott, nagyobbakról nem beszélt. Hadba állította mindenét: idegrendszerét, tudását, gondolatait, szép eszét, iróniáját, humorát. Fizikai erejét: ült évekig tájbuszokon, hideg öltözőkben, játszott napi kettőt, néha hármat, közben forgatott, nagy filmeket, tévéfilmeket; és alig-alig vesztegetett el próbaperceket. Letette a voksát, ahova érezte, hogy kellett – Szolnokon kollégáival alkotótársa lett a hetvenes évek egyik fontos színházi műhelyének, majd követte Székelyt a Nemzetibe, aztán Székelyt és Zsámbékit alapítótagként a Katonába, később csatlakozott az alakuló Új Színházhoz, és a nagy csalódás után hálásan keresett otthont a Radnótiban.
„Soha nem forszíroztam semmit, mindig oda mentem, ahova hívtak.”
Tudta-e vajon, hogy valójában mindazok mondhatják magukat végtelenül szerencsésnek, akik dolgozhattak vele, akik láthatták őt dolgozni, akik láthatták színpadon. Akik mertek akarni tőle. Tudta-e vajon, hogy hány fiatal színésznek, rendezőnek, szerzőnek adott életre szóló muníciót, hogy hányan vannak, akiknek minden történetében kimondatlanul is benne van ő, és mindaz, amit tőle lehetett tanulni. Tőle lehetett kapni.
Mert bizony bőven tudott adni a szenvedélyből, amivel az írott anyag, a matéria, a megformálandó szerepek-emberek felé fordult. Csomós Mari mellett nem volt pardon. Honnan hozta azt a tudást, ami tektonikus rétegekké, felfogható és felfoghatatlan gazdagsággá vált, azt az elementáris érdeklődést, ami évtizedek múltán is foglalkoztatta anyagokban: a Boldogtalanokban, a Csirkefejben, Marthában, a Medeában…, ami miatt olyan nagy izgalommal vágyott a felfedezendő, az ismeretlen felé.
Honnan tudott mindent? Jóég tudja. Vajdácska, a Bodrog, drága szülei, három fiútestvére, a folytonos költözés, az új helyek ijesztő és érdekes volta, a szombat esték, amikor Sátoraljaújhelyen a kis kikészített kalácsért és aprópénzért leoltotta a villanyt a zsidó néniknél, és futott haza boldogan a kincsekkel… A szüntelen megfigyelés, a kíváncsiság? Vagy csak egyszerűen van, aki a tudással születik.
Világokat teremtett, de soha nem, vagy egyre kevésbé érezte magát otthonosan, biztonságban a külvilágban, a hétköznapokban – legeslegutoljára a pandémia előtt Zsótér még egyszer nagyon akart tőle valamit, valami különöset, utoljára akkor volt igazán és megrendítően bátor – Ecce homo. Az utolsó tanítás.
„A szenvedés is hatalmas energia” – mondja – “Az ember nem boldogságra született. Vannak boldog pillanatok nehéz, de szenvedéssel teli utak mentén.”
Csomós Mari, ha bármely interjúban sikerről kérdezik, elereszti a füle mellett, mintha nem ismerné ezt a szót. Pedig volt benne része.
1965 szeptemberében egy pályakezdő beszélgetésben azt kérdezik tőle, miközben fut a kutyája után a veszprémi parkban, hogy mit szeretne elérni a pályán – azt válaszolja, hogy a kutyámat és a Kossuth-díjat.
Mindent elért, amit ezen a pályán el lehet, de nem számított neki igazán, nem tette őt elégedetté… egy megértett és megharcolt feladatnak, egy jól sikerült estének, barátoknak, és kis dolgoknak is nagyon tudott örülni, hiszen sokszor azokat is olyan elérhetetlennek érezte… Mint amikor egyszer a Klauzál téri piac közepén fájdalmasan és reménytelenül sóhajtott fel, hogy mennyire, de mennyire jó volna egy kis kovászos uborka.
|
|
1943-2023Borítókép: Kovács Milán
Portréfotó: Dobos Tamás