Aki a Radnóti szobrot is készítette

“Épp tíz éve avattuk…
Most ott áll, támaszkodik, és már nem fogják elvinni onnan.
Mintha ide tervezte volna, pedig ötven éve Mohácsra,
és Salgótarjánban is van példány, meg a Laktanya utcai kertjében,
és még valahol egy francia kisvárosban.
Nagy művész volt, és szórakoztató ember…
Nyugodjon békében!”

Bálint András

 

96 éves korában, december 9-én este meghalt Varga Imre, a 20. század egyik legjelentősebb magyar szobrásza, akinek alkotásai évtizedekre meghatározták a hazai köztereket. Varga Imrének mintegy 300 műve látható Magyarországon és külföldön, már életében múzeumot kapott, művészettörténeti jelentősége régóta megkérdőjelezhetetlen.

Varga Imre pályafutása stíluskorszakokon és rendszereken ívelt át, de mindig sajátos hangú, szuverén művész maradt. Ez a művészi pálya már rendkívüli hosszával is tiszteletet parancsolt: 1955-ben mutatkozott be, még főiskolásként az I. Magyar Képzőművészeti kiállításon Vasmunkás című szobrával – mi mással, 1955-ben –, és majdnem az élete végéig alkotott, csak az utolsó egy-két évben volt kénytelen egészségi állapota romlása miatt felhagyni a munkával. Ez több mint hatvan év: a 20. század egész második fele és a 21. század kezdete. Varga ráadásul termékeny szobrász is volt, minden korszakában sokat dolgozott, ennek megfelelően életművének kiterjedtsége szinte befoghatatlan, lenyűgözően széles és változatos.

Még a 80-as évek második felében kezdett dolgozni rajta, de csak 1990-ben készült el az Emanuel-emlékfa a Dohány utcai zsinagóga hátsó kertjében, ami az első kortárs szemléletű holokausztemlékmű volt Magyarországon, és mindmáig talán a legkedveltebb. A krómacélból formált szomorúfűzfa ágain 30 ezer levél van, ezekre neveket véstek. Vargának egyébként az első külföldre kerülő köztéri alkotása egy vasrács volt az auschwitzi magyar állandó kiállítás számára, és a holokauszt iszonyatával a maga teljességében csak ott, a megsemmisítő tábort látva szembesült, mint mondta, annak idején, repülőstisztként annyira zárt világban élt, hogy szinte semmi érintkezésük nem volt a hátországban zajló eseményekkel. "Ennek következtében mindig élt bennem egy cselekvéshiány-tudat. […] Ez az oka, amiért legelső eszmélésem idejétől a háború szörnyű katarzisával foglalkoztam. Ez nem halottakban mérődött elsősorban, hanem az emberi, a polgári, a jogfosztottsági lét stációi fölismerésében.”

Emlékezetes művészportréi: 2009-ben a Lövölde téren felállított Arthur Koestler-szobor vagy a Nagymező utcai, a 2004-es Móricz Zsigmond-szobor a körtéren, vagy a kerítésnek támaszkodó Radnóti-szobor. Ez egyébként 1970-ben Mohácson felállított szobrának másolata, de Budapesten vált igazán közismertté, és egyben az életmű konzisztenciáját is mutatja: az egy évben felállított két szobor, Koestler és Radnóti mintha kortárs művek lennének, miközben majd negyven év választja el őket egymástól.
A politika és a művészet viszonyáról mindig nagyon józanul nyilatkozott:

„Roppant egyszerű a képlet: a hatalomé a pénz és szobrot csak pénzből lehet csinálni. Következésképp a hatalom kell, hogy fizesse az én passziómat. Pátzay Pálnak mondtam egyszer: néha rühellem, hogy nekem ezért fizetnek, mert olyan jól szórakozom. Mire azt válaszolta: Ne mondd hangosan.”


/Ez a szöveg teljes egészében az index.hu portálon jelent meg Zsuppán András tollából/