Rendező: VALLÓ PÉTER

Spiró György Prah című drámájában egy házaspár megüti a lottó főnyereményt. A kétszereplős darabot a Radnóti Színházban Valló Péter rendezésében mutatták be; a Nőt Börcsök Enikő, a Férfit Schneider Zoltán játssza.

Mondtam neked, hogy álmodj mást - mondja a Prah egy bizonyos pontján, talán félidőben, Schneider Börcsöknek, azaz a Férfi a Nőnek, s ezt azért mondja, mert egy álom - mindannyiunk titkos és dédelgetett álma - megvalósulni látszik - ötöst nyertek a lottón -, és ettől az összes rémálom, minden, ami addig baj volt, minden rossz sejtelem, egy házasság és egy egész félig leélt élet minden nyomora rájuk zúdul: akkor, amikor látszólag a kezükben van a megoldás, a 600 millió. Spiró - ahogy szokta - nem finomkodik, nem óvatoskodik, szembemegy a témával, az ötlettel, és telibe kapja. Nem utalások vannak, nincs mellébeszélés, rögtön a közepében vagyunk: férj hazajön, kicsit magánkívül, kicsit ziláltan és boldogan, miközben otthon a feleség éppen a krumplilevest készíti, egy Pest környéki ház konyhájában, ahová gyakran a tehervonattal megy haza a férj, hogy spóroljon, és a gyerekek is, hogy a bérletpénzt zsebre vághassák. Van egy bizonyos kanyar, ahol nincs elég talpfa, ott lassít a vonat, és a férj ott ugrik le róla. A gyerekek pedig inkább lapítanak valahol, megvárják, amíg a menetrendszerű busz beérkezik, és csak akkor jönnek haza. Ezt a kis részletet azért emeltem ki, hogy illusztráljam: mennyi mindenre gondja van Spirónak, mennyi empirikus részletre ügyel, mennyire konkrét, miközben másfél óra alatt végighajtja ezt a tragikomikus abszurdot. Egyetlen lélegzetre, mégis, szinte mint egy jazz-zongorista, lazán, improvizatívan zongorázza végig a két szereplő eddigi életének minden eseményét, mutatja meg, milyen építőkockákból épül fel ez az alapvetően nélkülözésre és szegénységre, spórolásra és szájtól a jó falat megvonására berendezkedett házasság: miféle múltja van, és miféle jövője nincs. Kétmilliárdot szoktak adni - mondja Börcsök, amikor megtudja az összeget (hatalmas nevetés a nézőtéren) - kicserélem a függönyöket - folytatja (ismét nevetés a nézőtéren). Nagy bűvészmutatvány ez Spirótól, hogy a totális reménytelenséget ilyen könnyed kézzel és nevetést fakasztva tudja ábrázolni. A darab íve mozzanataiban túlmutat az ötleten, ahogy a savas gyomorból a félig emésztett étel, úgy jön föl hőseinkből a sok kudarc, csalódás, szorongás, félelem, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
Másfél óra, szünet nélkül, és Spiró ki tudja tartani. Börcsök, akit a Radnóti Színház bölcsen megvárt a szereppel, maga egy telitalálat. Arcjátéka, elrévedései, bámulásai nekem Kiss Manyit idézték fel ma este, igazi ősnő, mintha örökké ebben a konyhában (Horgas Péter által a színpadra állított hullámtetős - egyszer, a vége felé beázik az a tető, Börcsök tányért tesz egy sámlira, arra csöpög -, szimbolikusan befőttesüvegekre állított konyhában: a konyha közepén viaszkosvászonnal leterített asztal, körülötte négy sámli, egy ötödik a konyhaszekrény mellett, a konyhaszekrényen rádió, amit folyton be és kikapcsolnak, és Apuka, mármint Börcsök elhalálozott apjának kopott fotelja a balsarokban, szemben gázpalackos tűzhely stb.) élt volna.
Schneider többnyire szekundál neki (így van megírva a szerep), de megejtő az izzadékony naiv balek szerepében, aki végső kétségbeesésében kihalász egy kovászos uborkát egy hatalmas befőttesüvegből, és megeszi (addig vadul bagózott). Ekkor már rosszra fordultak a dolgok: a tervezés félig-meddig optimista szakaszából a házaspár átlépett az önpusztítóan destruktív fázisba, Börcsök szerint a gyerekeik bérgyilkosokat fogadnak majd, hogy őket lemészárolják, s ez még nem is a legrosszabb. Tényleg, ha belenézünk a lelkünkbe, és már vettünk életünkben lottót, ki nem rombolta le ezerszer a terveit, osztott és szorzott, szorongott előre és tervezte, hogy kivándorol az országból? Spiró hatalmas érdeme az, ahogyan a valóság mindannyiunk által felismerhető mozaikjaiból (olvasunk újságot, nézünk híradót, rosszak a tapasztalataink) képes egy, a puszta realizmuson túllépő valóságot teremteni, éppen, mert tökéletesen tisztában van a szituáció korlátaival. Több mint etűd, bár kevesebb, mint dráma: ezt érzi Valló is, aki bizonyos pillanatokat kimerevít, és nem csak akkor, amikor a fény is megváltozik, és mintha arany fény áradna az ide-oda rakosgatott PRAH-os dobozból, amelyre a házaspár mered. Hogy mi ez a Prah, ezt nem árulom el, mint ahogy azt sem, hogy mi a darab vége. Valló érzi, hogy föl kell nagyítania bizonyos pillanatokat, le kell lassítania ezt az allegro assai karakterű párbeszédet: azt hiszem, azokon a pontokon kissé elvékonyodik az előadás; mivel műfajilag olykor a legjobb kabaré-számokhoz közelít a párbeszédek pattogása, és a naturalizmusból is több kéne, több idő, hogy a nagy elhallgatások telítődjenek tartalommal. Mégis egy bravúrstikli szemtanúi voltunk ma este: egy pillanatra megint beláthattunk a megalázottak és megszomorítottak lelkébe, Spiró a maga könyörtelen fényszórójával végigsepert az úgynevezett magyar valóságon, rengeteg részletet villantott föl, s bár a végén Schneider egy hatalmas gyűlöletáriát mond, ez a darab mégsem gyűlölködik, hanem csupán megmutat. A helyzet az, hogy sok ilyen darab kellene: amelyben a képlet áttetszősége, a dramaturgiai tisztaság vaskosan valódi sorsokban oldódik fel. Ott voltunk, abban a konyhában, és azon tűnődtünk, mit csináljunk az öttalálatos szelvénnyel.