2002. novemberi SZÍN-LAP

Kosztolányi Dezsõ, a Három nõvér elsõ magyar fordítója, így ír Csehovról és az 1922-es vígszínházi bemutatóról:

  "Csehov moszkvai gyakorló orvos volt. Öblögetõvizet írt torokfájós gyerekeknek, emésztõport öreguraknak s rózsaszín és fekete tapaszt, zöld és barna kenõcsöt se-bekre, s mikor már készen volt fiókjában több remekmûve, még mindig gyógyítgat-ta a nyavalyásokat... A doktor urat kikí-sérték a betegek hozzátartozói, s gyakran megkérdezhették tõle: "Ugye, hogy lehet rajta segíteni, Pavlovics Antal?" Csehov tudta, hogy a torokfájás elmúlik, a gyo-morrontás rendbe jön, a tapasz és kenõcs behegeszti a sebet, de az élet unalma, igazságtalansága, csömöre, céltalansága örökkévaló s a betegeket még talán meg lehet gyógyítani, de az egészségeseket soha.

...Azt hiszem azonban, hogy lélekben sohasem szakított egykori foglalkozásá-val, azt folytatta akkor is, amikor írt. Min-den elbeszélése, regénye, drámája hason-lít egy tiszta, kedves kórházhoz melynek kertjében szerény õszi verõfény süt, abla-kai ragyognak, lábadozó betegei pedig, kik sohasem gyógyulnak meg, csak vár-nak, sírnak, mosolyognak. Néha egy szo-bába vezeti õket. Itt meggyújtja bûvös lámpáját, mely úgy dereng mint a kórter-mek éji kék lámpája.

Ismerik-e a három nõvért, a moszkvai katona-lányokat, kik elkerültek szülõváro-sukból s a reménytelen vidéken csendesen felmorzsolódnak? A komoly és szorgal-mas Olgát, ki gimnáziumban tanít, Mását, a gimnáziumi tanárnét, ki Puskinból idéz, Irinát, a postáskisasszonyt, ezt a kis orosz galambot? És Andrejt, a bátyjukat, ki egyetemi tanárnak készült, de elhízott, s a községnél rekedt, mint ülnök? ...Ezek az alakjai, vagy inkább a betegei. Meré-szebb, nagyobb feladatra még nem vállal-kozott író. Az eseménytelenség drámáját vitte színpadra, minden hazug gömbölyí-tés nélkül, s azt mutatja meg felvonásról felvonásra, mint múlik el egy év, két év, öt év, az idõ és az élet. Ilyet csak halhatat-lanok merhetnek. A tanárnõbõl igazgató-nõ lesz, a tanár felesége fellázad, de visz-szatér urához, a postáskisasszony kedvese meghal, minden értelem nélkül, mint az életben szokott történni, s minden meg-változik, minden a régiben marad, minden eltörik, mindnyájan megvénülnek, elfá-radnak, összeroskadnak, elhasználódnak, akár a tárgyak, fáj a fejük is, a szívük is, megbûnhõdnek jók és rosszak, s nincs megoldás, nincs magyarázat. Amikor ez-zel a drámával foglalkoztam, gondolat-ban gyakran kikísértem az írót, mint a be-tegek hozzátartozói, s szerettem volna tõle valamit kérdezni: "Ugye, hogy nem lehet segíteni, sem rajtuk, sem mirajtunk, sem semmin, Pavlovics Antal?"

EGY ÚJ ÜSTÖKÖS

Csányi Sándor, a Radnóti társulatának legújabb tagja több jelentõs szerepet ját-szott már színházban és filmen. 2001-ben megkapta a Népszabadság Üstökös-díját, amelyet az év fiatal színházi tehetségei ré-szére alapítottak. Két évet töltött a Kréta-kör társulatában, majd átigazolt a Radnó-tihoz.

- A Krétakörnek az volt a lényege, és az volt benne a legjobb, hogy állandóan kí-sérleteztünk, próbáltunk, ahogy a Sirályban is mondják, "új formákat" ke-resni. Egy csapatnak erre van szüksége, de én úgy éreztem, hogy a színészi fejlõ-désem, meg a személyes boldogságom megteremtéséhez sokkal kedvezõbbek az itteni lehetõségek. A Radnótiban a színész dolga az, hogy jól eljátsszon egy jól meg-írt szerepet, és nem az, hogy egy elõadást formálisan és stilárisan is kitaláljon. Az rendkívül izgalmas munka volt, de most az életemben sokkal nagyobb hangsúlyt kap magának a színészi munkának a meg-tanulása. Amikor elszerzõdtem a Krétakörbõl, olyan helyre akartam menni, ahol szintén igényes munka zajlik. Meg-kerestem Bálint Andrást, aki beszéd-tanárunk volt a Fõiskolán. Azért is ezt a színházat választottam, mert a társulat tagja két fõiskolai osztálytársam: Hámori Gabi és Lengyel Tamás.

- Hova jártál a Színmûvészeti elõtt?

- Négy gimnáziumba jártam, vagy ötbe, valahogy mindig kirugdostak mindenhon-nan. Végül egy színi stúdióba kerültem, majd három évre a kaposvári színházhoz. Közben minden évben felvételiztem a Fõ-iskolára. Negyedik próbálkozásra vettek föl, Marton László osztályába.

- Miért akartál színész lenni?
- Szimplán üzleti vállalkozásnak indult. Hároméves koromban azon gondolkod-tam, hogy melyik éri meg jobban: cowboy legyek, indián vagy rendõr. Rájöttem, hogy a legjobb befektetés, ha színész le-szek, mert akkor lehetek cowboy, lehetek indián, lehetek rendõr vagy akár Super-man is.

- Mi számodra a legfontosabb a színházi munkában?

- Nemrég kezdtük próbálni a Medeát, amelyben Jason szerepét játszom. Az olvasópróbán azon gondolkoztam, milyen iszonyatosan nehéz dolog is, hogy bejön egy ember a színpadra, és ott megtörténik vele rengeteg minden. Hogy igaziból megtörténjenek velem dolgok a színpa-don, és ne formai megoldásokat mutassak. Egy történetet nagyon sokféleképpen el lehet mesélni, lehet formákban, zenével, mozgással, vagy képekkel és lehet a szí-nész fejében lévõ gondolat erejével. Többféle játékmódot kipróbáltam már, és nekem éppen az a fajta tudás hiányzott, amit a Radnótiban tudnak; az itteni mun-kát óriási kihívásnak érzem.

A PRÓBATÁBLÁN OLVASHATÓ:
Hans Henny Jahnn
Medea

Fordító: Ungár Júlia

Jason, görög CSÁNYI SÁNDOR

Medea, néger CSOMÓS MARI

Kreon, király MARTIN MÁRTA

Az idõsebb fiú MOLDVAI KISS ANDREA

A fiatalabb fiú KOCSÓ GÁBOR

A fiúk felügyelõje MOLNÁR ERIKA

Kreon követe SCHNEIDER ZOLTÁN

Dajka  HÁMORI GABRIELLA

Rabszolgák kórusa XXX

Az idegen fiú XXX

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Dramaturg: Ungár Júlia

Asszisztens: Balák Margit

Ügyelõ: Szalai Péter

Súgó: Gróf Kati

Rendezõ: ZSÓTÉR SÁNDOR

Olvasópróba: Szeptember 15.

Bemutató: December 8.

- —

E-MAILEN  BARÁTAINKNAK

Tisztelt Barátunk! Ha e-mailen szeret-né megkapni a Radnóti Színház követ-kezõ havi mûsorát, küldjön e-mailt (nevével és címével) a következõ címre: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

A TÁRGYAK MESTERE
Bóné József 24. éve a Radnóti Színház kellékese. Munkájáról így mesélt:

- Az olvasópróbán meghallgatom a dara-bot, és elkezd bennem érlelõdni a dolog. Van, amikor a szerzõ pontosan leír egy tárgyat, máskor csak körülírja, és akkor az én agyamban kell megszületnie a megol-dásnak. El kell telnie három hétnek leg-alább, amíg utánajárok egy-egy tárgynak. Addig nem szeretem a színész kezébe ad-ni a kellékeket, amíg meg nem gyõzõdtem róla, hogy az a tárgy biztos, hogy csak eb-ben a darabban játszhat, csak ekkor, és csak ott. Addig megyek egy teáscsésze után is, amíg százszázalékosan meg nem gyõzõdtem róla, hogy csakis az való abba a darabba. Szeretek személyes kapcsolatot kialakítani a színészekkel, a rendezõvel a tárgyakon keresztül. Mindenkinek megta-lálni a szája íze szerinti, neki tetszõ, de nekem is tetszõ tárgyat.
A Störr kapitányhoz például szükség volt egy nagy kagylóra, amirõl a darabban azt állítják, hogy a világ második legnagyobb kagylója. Sokáig keresgéltem, mentem üzletrõl üzletre, de mindenütt horribilis összegeket kértek volna. Nem akartam belenyugodni, hogy ilyen drága Magyar-országon egy ekkora kagyló. Végül elju-tottam egy nagykereskedõhöz, akit sike-rült megszelídítenem, úgyhogy beenge-dett a raktárjába. Ott majd’ elájultam, olyan gyönyörûségeket láttam, kagylókat, csigákat, nagyon olcsó áron. Mutatott egy hatalmas kagylót, legalább száz kiló volt, de azt nem tudták volna megemelni se a színészek. Végül a kezembe adta azt a kagylót, ami aztán bekerült a színpadra.

A kripliben dobozokra volt szükség, ezért jártam nagykereskedõknél, dobozgyártók-nál. Akkor még mindenféle csodadobo-zokban gondolkodtam. Végül kiderült, hogy a Magyarországon legkönnyebben fellelhetõ egyszerû, tízliteres mosófaze-kak kellenek ide. Meghoztam az elsõt, és Péter (Gothár) bólintott, éppen ez az, amit keresek. Egy igazi, Kata névre hallgató (sic!) tyúk is szerepel az elõadásban. Péter írországi fotókon látta, hogy kopasznyakú tyúkok élnek a szigeten, ahol A kripli játszódik. Bár nem gondolná az ember, de pontosan ugyanilyen tyúkok élnek nagy számban a magyar Alföldön is.

A Patkányok elõadásához két gyermekko-csira volt szükség, ezekbõl a próbákon rengeteg verzió volt. Végül megláttam egy babakocsit abban a házban, ahol la-kom, az egyik lakás elé állítva. Már ott lehetett vagy fél éve, vastag por borította. A lakók nekem adták. A másik kocsit pe-dig egy régiségkereskedõ fiának a padlá-sán találtam.

- Hogy tartasz rendet a sok kellék között?

- Szeretem az évad végén úgy elrakni a dolgokat, hogy az utolsó ceruzáig minden rendben legyen. Bármi történhet a nyár folyamán, az épülettel is, velem is. Nyá-ron például egy kicsi helyiségbe bezsúfol-tam az összes kelléket az átalakítások elõtt, de úgy, hogy még a por sem tudott bejutni. Mégis be tudott jutni egy egér. És elfogyasztotta az Anconai szerelmesekben használt torta tetején lévõ marcipánfigu-rát. Megette A kripliben használt szalon-nát is.

- Körülbelül hány kellék van egy elõadás-ban?

- Egyetlen egyszer - legalább 20 évvel ezelõtt - számoltam össze a kellékeket. Krúdy Gyula Békeidõk szép emlékére cí-mû elõadásban 901 darab kellékem volt. Ebben benne van a zsebórától kezdve az evõeszközökig minden. Általában úgy szoktam számolni, hogy ez a darab két polcon fér el, annak három polc kell. Nem szeretem, ha ugyanazok a kellékek több darabban is játszanak, még a poharaknak is különbözõeknek kell lenniük.

- Milyen darabokat szeretsz a legjobban?

- Fõleg a klasszikus magyar szerzõket szeretem. A számomra egyik legkedve-sebb darab - Verebes István rendezésében -, az Úri divat volt. Azokban a darabok-ban a legjobb dolgozni, amelyekben sok munkám van. Ha csak csipri-csupri a da-rab tárgyi világa, akkor nem érzem a fela-dat súlyát.